22

Kerekeskút utca
Melchior patikája
Augusztus havának 10. napja, dél

GONOSZ EGY NEMZETSÉG – mondta Keterlyn Melchiornak. – Kibuse boszorkányoknak hívják őket, nem igaz keresztények. Én csak hallomásból ismerem őket, a mi családunk soha nem érintkezett vagy üzletelt velük. De tényleg arrafelé élnek, a Reppen legelőin túli erdőkben, és ha meg is jelennek a templomban, csak a látszat kedvéért. Vannak, ugye, olyan javasasszonyok és boszorkányok, akik segítik azt, aki megbetegedett, kenőcsöt készítenek, és gyógyteát főznek, mint te, ám vannak olyanok is, akik holt lelkeket szólongatnak, de nem úgy ám, ahogy a Megváltó, hanem megidézik és kikérdezik őket a síron túli életről, sőt parancsolnak is nekik. Szerintem a pokol démonai azok, amik az ilyen szellemidézésre megjelennek, és az ember lelkét elrabolják.

– Úgy tűnik, pénzt is kérnek ezek a boszorkányok – motyogta Melchior.

– Az iinistaganai javas, aki tényleg érti a módját, hogyan segítsen az embereken, csak azoktól kér pénzt, akik közbenjárására meg is gyógyultak. Halottak testrészeire pedig nincs szüksége, erdőn-mezőn gyűjt növényeket, amikre aztán ráolvas, és főzeteket készít belőlük.

Keterlyn már korábban is említette az iinistaganai javast, akivel valahogyan rokonságban állt. A róla hallottak alapján Melchior úgy képzelte, hogy azt a szerepet tölti be a falujában, mint a patikus a városban, gyógyírt készít, és főzeteket kotyvaszt. De voltak másféle boszorkányok is, olyanok, akik ki akarták nyitni a kaput, amit a szentek és az Úristen törvényével lezártak, és amikor ezt a boszorkányoknak sikerült fölfeszíteniük, nem emberi lelkek, hanem a Sátán rabszolgái özönlöttek ki onnan.

Hétfő volt, délidő. Melchior tagjai sajogtak az előző napi kirándulástól, bezárta a patikát, és a konyhában falatozott. Keterlyn megfőzött neki egy kisebb darab zsíros húst két tarló- és egy sárgarépával, Melchior a tegnapelőtt sült fekete kenyérből harapott hozzá, amire zúzott fokhagymát kent, és sört kortyolt mellé. A konyhában ült, és az éjjeli kalandért járó dorgálást már kora reggel megkapta. Annál buzgóbban serénykedett délelőtt a patikában, és igyekezett minél több pénzt kihúzni vásárlói zsebéből. Járt nála a városi doktor, aki haragosan tudakolta, miért tart az utóbbi időben ilyen sokáig, amíg elkészülnek az általa felírt receptek, mire Melchior azt felelte, hogy ő a városhatár tanúja, és ennélfogva időnként ellenőriznie kell a határt. Ezenkívül a városi tanács előtt három ízben letette a bíró segítőjének esküjét, és ha a bíró úr úgy kívánja, akkor ezen kötelességét is teljesítenie kell. Ezután jött egy szolgáló a Nagy Céhből, és Greyssenhagen lovag megbízásából szerdára meghívta a patikust a Nagy Céhbe, ahol ünnepséget rendeznek Arend Goswin úr tiszteletére, aki a Szent Brigitta-kolostor új pártfogója, a klastrom érdekeinek védelmezője a város népe és annak vezetése előtt. Ennek hallatára sokan megrémültek, de nem Melchior. Emlékezett Goswin könnyeire, melyeket Bruys úr temetésén hullatott, és arra is, milyen megtört szívvel beszélt lelki gyötrelmeiről. Igen, ha valakinek tovább kell vinnie Bruys úr kezdeményezését, az nem más, mint Arend Goswin.

És a délelőtt folyamán Melchior természetesen Keterlynnek is kénytelen volt számot adni arról, hol kódorgott késő éjjel, és miért nem bűzlik a sörtől, mint más becsületes ember, aki éjfél után ér haza valamelyik céhházból.

– Egyszer szívesen találkoznék a te iinistaganai javasoddal – jelentette ki Melchior, majd zsíros száját beletörölte az ingujjába. – Talán tanulhatnék tőle egyet s mást. Apám azt mondta, az orvosságok ismerete olyan tudomány, aminek sosincs vége, amit az ember sose birtokolhat a maga teljességében. Valaki mindig föl fog fedezni valami újat, az új elavul, a régi pedig ismét az újdonság erejével fog hatni.

– Ő soha be nem teszi a lábát a városba – felelte Keterlyn. – És van még néhány dolog, ami nem szokása, például nem koslat gyilkosok és lidércek után.

Mivel Keterlyn ezt kellő éllel mondta, Melchior jobbnak látta, ha csöndben marad, és folytatja az evést.

– Van még valami, amit el kell neked mondanom – folytatta Keterlyn –, ha továbbra is érdekel a kísértet. A piacon hallottam Rosen nyergesmester feleségétől, aki Kogge kereskedő feleségének jó barátnője, hogy annak a lánya, Ursula, otthon sírva emlegetett egy kísértetet, az Unterrainer-ház kísértetét.

Melchior izgatottan pillantott fel a tányérjából.

– Ursula? – kérdezte. – Az, aki szerelmes Casendorpe inasába, Simonba, abban a hiszemben, hogy erről más nem tud?

– Ő bizony – mondta az asszony. – Néhány nappal ezelőtt történt, hogy Ursula borzasztóan meg volt rémülve, és otthon bevallotta, hogy hallotta a Kerekeskút utca kísértetét.

– Biztosan Simonnal volt. Meg kéne keresnem a fiút.

Később azonban a beszélgetés fonala ismét visszakanyarodott oda, hogy miért nem tud Melchior otthon nyugodtan megülni a fenekén, és azzal foglalkozni, hogy megkeresse családja számára a betevőt. Például mi a csuda dolga lehetett Marienthalban?

– Én magam sem tudtam, mi az, amit ott keresek. És azt sem tudom, megtaláltam-e, amit nem kerestem, vagy éppenséggel azt tudtam-e meg, hogy amit igaznak tartottam, az hamis – válaszolta a patikárius.

Ezen szavak hallatán Keterlyn legszívesebben jól fejbe kólintotta volna az urát a rézserpenyővel. Melchior azonban békésen kortyolgatta tovább a sörét, és elmesélte, mit hallott és látott Marienthalban.

– Furcsa – szólalt meg végül Keterlyn. – Furcsa és különös.

Hirtelen elkomorulva és meglepetten nézett férjére. Melchior letette a húst a tányérra, és leöblítette egy nagy korttyal.

– Arra gondolsz, amit Bruys úr mondott az Úristenről és a menedékről? – kérdezte végül.

– Nem, hanem arra, hogy öt különös egybeesés van Bruys úr és az ismeretlen csavargó holtteste között.

– Nem értem – felelte Melchior. De aztán rögtön leesett neki a tantusz, és korholta magát, amiért korábban ez nem jutott az eszébe.

– Nekem úgy tűnik, mintha azt a csavargót Bruys úrhoz hasonlóvá akarták volna tenni – mondta Keterlyn. – Bruys halála előtt már nem tudott beszélni, és a csavargónak is ki volt vágva a nyelve. Bruys öreg volt, és nem tudott már utódokat nemzeni, a csavargónak pedig levágták a fütykösét. Bruys az utóbbi időben már járni sem tudott, a csavargó holttestéről is lenyiszabolták a lábakat, mintha az sem tudott volna járni. Bruys időnként megkorbácsolta magát, és a csavargót is megkorbácsolták.

– Így igaz, így igaz! – lelkendezett Melchior. – De mi az ötödik? Mi az ötödik egybeesés?

– Az ötödik az, hogy mindketten meghaltak, ráadásul majdnem ugyanazon a napon. Csakhogy az egyik magától halt meg, a másikat viszont megölték.

– Egy nap a különbség – mondta Melchior. – A csavargót akkor ölték meg, amikor a városban már tudtak Bruys haláláról. Bruys akkor halt meg, mikor zuhogott az eső, és… – A mondat felénél hirtelen elhallgatott. – Amikor zuhogott, mintha dézsából öntenék – suttogta aztán gyorsan. – Olyan zivatar volt, hogy Bruys halálhírét nem tudták a kolostorból meghozni a városba. Ó, te jóságos Szent Kozma! És más dolgok, drága feleségem, más dolgok jelenthetnek valami teljesen mást is.

Keterlyn megcsóválta a fejét. Ahogy az máskor is előfordult, férje mondandója egyre zavarosabbá vált.

– Miért olyan fontos ez a zivatar?

Mielőtt Melchior válaszolhatott volna, kopogás hallatszott a patika felől. Keterlyn sietett, hogy megnézze, ki az, és mikor kinyitotta az ajtót, Ditman, az asztalos állt ott, mérgesen tudakolva, nem nyúlik-e véletlenségből túlságosan hosszúra a patikárius úr ebédszünete, mert neki úgy fáj a gyomra, hogy muszáj meginnia abban a szent minutában valami erőset, lehetőleg abból az édes gyógylikőrből.

Melchior visszakullogott a patikába, öntött a gyomorkeserűből, és két kupicáért három árát számolta föl az asztalosnak. Nemsokára mások is jöttek, orvosságot kellett készítenie, de aközben is egyre Keterlyn szavai jártak az eszében. Öt egybeesés, öt! Ám mégis, egy közülük, ha nem is egészen az, amire Keterlyn gondolt, nem lehet-e épp a megoldás kulcsa, ami mindent megmagyaráz, és ami hírt ad arról. ami a halottak feltámadásánál is borzalmasabb.

A patika vásárlói közt Melchior egyszer csak felfigyelt egy idősebb asszonyra, Margelin Wittére, a Szentlélek-templom plébánosának húgára az Unterrainer-házból. Melchior összerezzent, mint mindig, ha meglátta. A legkülönösebb az volt, hogy bár a plébános húga már hatvanesztendős kellett hogy legyen, még mindig vonzó nő volt, és arca arról árulkodott, hogy annak idején igazi szépség lehetett. Kellemes külseje ellenére mégis volt a lényében valami taszító, valami kegyetlen. Melchior olykor úgy gondolta, hogy a nő gyengeelméjű, máskor elbizonytalanodott ezzel kapcsolatban. Margelin gondoskodott bátyjáról, házvezetőnőjük vagy más személyzetük nem volt, nem sokat lehetett látni a városban, idegennek számított, mert alig két esztendővel azelőtt jött Tallinnba.

De az Unterrainer-házban lakott, mely előtt meggyilkolták azt a csavargót, és melynek pincéjében talán még most is ott van befalazva a szégyentelen Adelbertus testvér holtteste.

Margelinnek ezúttal sebre való kenőcsre volt szüksége, erős szerre, ami rendbe hozza az elfertőződött sebeket.

Melchior felöltötte legszívélyesebb ábrázatát, megkínálta Margelint cukorkával, „a szomszédasszonynak természetesen ingyen”, és megkérdezte, kinek a részére és milyen sebekre kell a kenőcs.

– A Szentlélek-templom plébánosának – felelte Margelin. – Nincs a patikus úrnak véletlenül gyöngyvirágbora?

– Van – jelentette ki Melchior –, csak az a helyzet, hogy ilyet valójában nem készíthetnék a városi doktor jóváhagyása nélkül. De hallgasson ide – tette hozzá halkan, és közelebb hajolt Margelinhez –, ha a saját szememmel láthatnám azokat a sebeket, az orvosságot a doktor engedélye nélkül is ki merném adni. A gyöngyvirág egyébként mérgező, veszélyes ez a szer.

– Tudom, hogy mérgező – válaszolta suttogva a nő, és ő is közelebb hajolt a patikushoz. – A gyöngyvirág nagyon mérgező. – És szemében ismét megcsillant a kegyetlenséggel vegyes őrület. Te jóságos ég, valóban felismerném?, kérdezte magától Melchior. Az egyik bolond fölismeri a másikat?

– Hogyan sebesült meg a plébános úr? – érdeklődött Melchior.

– Gottschalk úr mélységes bűnbánatában vezekelt, melynek során vére egyesült Jézus Krisztus vérével – suttogta a nő. – De a sebek nem akarnak behegedni, ezért küldött a plébános úr.

– Akkor bizony túlzásba vitte a bűnbánatot.

– A bűnbánatnak mélynek kell lennie, a Mester maga mondta.

– Ó, ha maga a Mester mondta, akkor… – Melchior a polchoz lépett, melyen orvosságos üvegcséi sorakoztak, és egy bizonyos olajat keresett. – A Mesternek szót kell fogadni. – Halvány fogalma sem volt, ki lehet az a Mester.

Letett Margelin Witte elé két üvegcsét.

– Az egyikben borostyánkőolaj van, a másikban gyöngyvirágbor.

Össze kell keverni őket, és úgy meginni, az megállítja a sebek elfertőződését. De mivel nincs doktori előírásunk, én pedig nem láttam a sebeket, nem tudom, milyen arányban keverjem őket. A gyöngyvirág mérgező, és félek, hogy véletlenül túl erős keveréket adok. Látnom kell a vezeklés okozta sebeket.

– Akkor mutatom az utat, ki tudja, ez talán magát is elvezetheti az igaz bűnbánathoz – suttogta Margelin. – Jöjjön, és gyógyítsa meg egy szegény bűnös sebeit!

– Jövök – válaszolta Melchior. – Ezer örömmel!